A szaniterkultúra és -gyártás története szorosan összefonódik az emberi higiénia alakulásával. Már a legősibb civilizációk, például a sumérok és az egyiptomiak is törekedtek arra, hogy a tisztálkodást és a szennyvíz elvezetését valamilyen módon megoldják. Az egyiptomi előkelők házaiban kőből és agyagból készült edények szolgáltak a fürdésre és a mosakodásra. A görögök és különösen a rómaiak hatalmas lépést tettek előre: a vízvezetékek, fürdőházak és a mozaikkal díszített medencék mellett a latrinák rendszere is elterjedt. Ezek a közösségi használatra tervezett helyiségek kőből és márványból készültek, és a szennyvizet folyamatos vízáram vitte el. A római szaniterkultúra fejlettsége hosszú időre mércéül szolgált. A birodalom bukásával azonban sok tudás feledésbe merült. A középkori Európában a tisztálkodás háttérbe szorult, a városokban inkább egyszerű árkok, gödrök vagy várfalakból kinyúló nyílások biztosították a szennyvíz eltávolítását. A várakban és a polgári házakban fa- vagy kőülőkés latrinák voltak használatban, de ezek színvonala meg sem közelítette a római rendszerekét. A mindennapos fürdés szokása is visszaszorult, inkább ünnepi, vallási vagy gyógyászati alkalmakhoz kötődött. Egyedül a kolostorokban maradt fenn fejlettebb vízellátás, hiszen a szerzetesi életmód előírta a tisztálkodást.
Más területeken azonban a higiénia folyamatos fejlődésben volt. Az iszlám világban a tisztaság vallási előírás, ezért a hammámok, vagyis a gőzfürdők, nagy szerepet kaptak a mindennapi életben. Ezek a fürdők kőből, kerámiából és díszes csempéből épültek, és sok tekintetben továbbvitték az ókori hagyományokat. A dél-európai városokban az arab hatás révén ismét erősödött a fürdőkultúra.
A 14. századi pestisjárványok Európában rávilágítottak a tisztaság fontosságára, de igazán jelentős változások csak később történtek. A 15. századtól egyre több városban építettek ki szennyvíz-elvezető rendszereket, és a mindennapi életben is terjedni kezdtek a kőből vagy kerámiából készült mosdótálak és edények. A reneszánsz idején Itáliában a tehetősebb rétegek házaiban már díszes majolika mosdók, faragott kő- és márvány szaniterek jelentek meg. Ezek egyszerre szolgálták a gyakorlati tisztálkodást és a reprezentációt.
A 16–17. század fordulóján a kézművesek továbbfejlesztették a kerámiaművességet. A korszerűbb égetési technikák lehetővé tették, hogy tartósabb és higiénikusabb szaniterek készüljenek. Ezzel fokozatosan kialakultak a modern szanitergyártás alapjai. A korszak végére a kerámiaedények és mosdótálak már szélesebb körben is elérhetővé váltak, bár továbbra is inkább a gazdagabb rétegek kiváltságának számítottak.
Így a szanitergyártás a 17. századig nagy utat tett meg: az ókori civilizációk kifinomult rendszereitől a középkor egyszerű megoldásain át a reneszánsz díszes tárgyaiig. A technikai tudás ingadozása ellenére a kő és a kerámia folyamatosan jelen volt, és megalapozta azt a fejlődést, amely az ipari korszakban majd tömegtermeléssé vált.